Emily - 3.fejezet

Június 17. Vasárnap

Everard sötét titka/Everard's dark secret

Uhh. Rémálmom volt. Greg bácsi, a szomszédunk éppen egy sövényvágóval irtotta a pincénkbe zárt patkányokat. Álmosan megdörzsöltem a szemem és áttámolyogtam a fürdőszobába. Lezuhanyoztam és megmostam a hajamat. Egy idő után feltűnt, hogy milyen csönd van az egész házban. Berontottam az öcsém szobájába. Meg volt ágyazva, a koponyás takaró érintetlenül feszült.

-Matt! –kiáltottam. Lerohantam a lépcsőn. A konyhában sem volt senki, a tányérok elmosva a szárítón pihentek. –Anyu!

Megvontam a vállamat. Végül csak úgy próbaképpen még egy utolsót kiáltottam: -Everard!

Nem történt semmi különös. Boldogan kifújtam a levegőt. Végre elmentek! Az egész ház az enyém!

Gyorsan bekapcsoltam a hangfalakat és hangosan bömböltetni kezdtem a rádiót. Körbetáncoltam a szobát, majd kivettem a hűtőből egy hideg dobozos kólát és boldogan lehuppantam a nappaliban lévő lime zöld kanapéra. –Emelem poharam a szabadságra! Everard végre elhúzott a francba! – emeltem magasba a kólát és belekortyoltam. Tény és való, hogy amióta Everard itt lakik, nem tette ki a lábát otthonról. Dolgozni is itthon szokott a „Dolgozószobába” ami régen Matty gyerekszobája volt. Persze mikor idetolta a képét rögtön ki kellett neki alakítani egy profi dolgozószobát. Everard szinte egész nap ott gubbaszt, de ami a legfurcsább, hogy nem lehet betenni oda a lábunkat. És hogy biztosra menjen, külön kulcsot készítetett, azzal szokta bezárni. A napokban, mikor anyu be akart nyitni, hogy bevigye a keményen dolgozó Everardnak az ebédet tálcán, finoman szólva le lett ordítva a feje. Éppen ezért most már új kódos beléptető rendszert alkamaz. Senki sem tudja, mit rejteget ami ennyire titkos. Őszintén szólva mindig is kíváncsi voltam, hogy mi lehet az amit még Everard is ennyire félt. Hirtelen felkaptam a fejemet, mert valaki a nevemet kiáltotta kint a kertben. Felpattantam, és mint az üldözött úgy rohantam ki az ajtón. A szomszéd kertben Greg bácsi éppen a füvet vágta.

-Emily! –állította le hirtelen a motort. – Jóreggelt, kedveském.

- Csókolom, Greg bácsi! – futottam oda és boldogan megöleltem az öreget. Már amennyire a kerítés engedte.

-Hogy vagy kislányom? – mosolygott kedvesen.

-Köszönöm, Greg bácsi. Megvagyok. Anyuék felszívódtak, ezért egyedül vagyok itthon.

-Áá. Ja, igen. El ne felejtsem. – mocorgott az öreg. –Anyádék kérték, hogy adjam át az üzenetüket: Matthewt elvitték a kórházba, Everard pedig távol van. Azt hiszem, munkába ment.

-Mi? Matthewt bevitték a kórházba? Miért? –sápadtam le.

-Nem tudom gyermekem, nekem csak ennyit mondtak. Tudod, az idős elme kevés dolgot tud elraktározni –mondta bölcsen és a fejére bökött. Rezegni kezdett a melegítőjének a zsebében a mobil. Remegő kézzel elővette és megnyomta a túlméretezett „Hívás elfogadása” gombot.

-Halló. Ah, szia. Igen, igen. –hirtelen rám nézett. –Miért? De…jó. Rendben. Viszhall.

Mosolyogva ránéztem Greg bácsira.

- Hát mindent köszönök. Majd felhívom anyut.

-Nem, nem szükséges! –kiáltott rám az öreg. Meglehetősen… furcsa volt.

-Minden rendben? –kérdeztem gyanakodva.

-Persze, kislányom. Gyere, menjünk be, meghívlak egy csésze teára!

Na, oké nem gondoltam volna, hogy ma még Greg bácsi nappalijában fogok gyümölcsös teát iszogatni. Az öreg egész végig zaklatott volt, és engem vizslatott. 10 perc múlva, amikor már eléggé untam, hogy néma csendben szürcsölünk, felálltam.

-Köszönöm a teát, Mr.Grant (direkt nem szólítottam Greg bácsinak, csak hogy érzékeltessem vele, hogy mennyire nincs kedvem tovább itt maradni.)

 -Már is mész? Maradj még egy kicsit, gyermekem. Olyan egyedül érzem magam.

-Nagyon sajnálom, Mr. Grant de most már mennem kell.

-Nem mehetsz el! –ragadta meg a karomat a csontos ujjaival.

-Engedjen el! Hagyjon már békén! –kiáltottam, miközben próbáltam lefejteni az ujjait a kezemről.

-Nem mehetsz el, amíg…

- Amíg? – hagytam abba a rángatást és ránéztem. Greg bácsi akkor lett ilyen furcsa miután telefonált valakivel, gondoltam. –Kivel telefonált, Mr. Grant?

-Azt… azt nem mondhatom el. De nem mehetsz haza, amíg ide nem ért Mr. Johnson!

-Mr. Johnson? Mi köze ehhez Everardnak? –döbbentem le. Greg bácsi mintha nem is lennék ott, elkezdett föl-alá járkálni és magát nyugtatta.

-Rendben, rendben. Nincs semmi baj. Jól csinálod, Gregory. –beszélt magában a bácsi. –Johnson világosan megmondta, hogy itt kell tartanod a lányt. Nem szabad elengedned. Egyértelmű.

Kihasználtam az alkalmat, hogy nem figyel ide és teljes erőből rohanni kezdtem a bejárati ajtó felé. A baj csak az volt, hogy nem ismertem a járást, ezért egy idő után minden szobába berontottam, de sehol se tudtam kimenni.

-Gyere vissza! Azonnal gyere vissza! –hallottam, ahogy a folyosó végén ordítoznak. Olyan gyors voltam, hogy ha meglátna a tesi tanárom, azonnal adna egy 5-öst. J Befordultam egy sarkon, de úgy megcsúszott a tornacipőm sarka hogy átestem egy kis kávézóasztalkán. Átrepültem az egész szobán, és bevertem a fejemet a falba. Aúú. Felkönyököltem és hallgatóztam. Még hallottam, ahogy az öreg liheg a folyosó végén. Mikor ideért rögtön feltűnt neki, hogy a kedvenc aranymotívummal díszített asztalkája a szoba másik végén hever.

-A kedvenc kisasztal… Mary kedvenc asztalkája… - lihegte. Szerencsére volt mögöttem egy fotel ahová behúzódtam így némileg takarásban voltam. Felállította a kisasztalt de még egyszer körbejárta a szobát. Benézett a könyvespolc mögé is, de nem talált ezért szitkozódva kiment.

-Na végre elhúzott. –sóhajtottam és csak úgy próbaképpen megnyomtam a fejemet. A fájdalomtól felszisszentem. Az öreg egy időre abbahagyta a keresést, ezért volt időm újra felkeresni a bejárati ajtót. Elindultam, de most találtam egy másik folyosót. Talán ott lesz. Vagy nem. Miközben ezen gondolkoztam betévedtem egy szobába.  Ez tágasabb volt és fényes. Minimum 6 óriási ablak volt benne.

-Nem igaz, hogy nem találom sehol azt a hülye ajtót! –dühöngtem. Már mentem volna tovább, de észrevettem valamit. Az egyik polcon, egy könyv mögé eldugva volt egy mobil. Egy ugrással ott termettem és megragadtam. Ha van térerő, akkor még telefonálni is tudok, gondoltam.  A régi poros kijelzőn sárgán világított egy ablak: „1 új beérkező üzenet” olvas. x kilép x .

Egy pillanatig hezitáltam, tudtam, hogy nem szabad elolvasni más üzenetét, de az idegbeteg énem rám ordított, hogy nem ez az a pillanat amikor az erkölcsről kéne gondolkoznom. Rányomtam az olvas gombra és meglepetten olvastam az sms-t ami Everardtól jött (!!).

Gregory! Meg kell akadályoznia, hogy a gyerek lelépjen. Nem tudhatja meg, hogy véletlenül elfelejtettem bezárni kulccsal az irodám ajtaját! Már csak a dekóderes számsor védi a rendszert, amit nemrég szereltem fel és ebből a kölyökből még azt is kinézem, hogy feltöri a kódot! Mindent meg kell tennie, hogy ez ne történhessen meg! Ha a gyerek tudomást szerez erről, végzetes következményei lehetnek az ügynek. A szerződés kötelezi magát, Gregory! Amennyiben végrehajtja a parancsot, természetesen megjutalmazom! Őszinte híve: Everard Johnson.

Úristen. –meredtem magam elé. Everard és Greg bácsi? Miféle szövetségben lehetnek benne? Mit rejteget ennyire Everard? Mik azok a végzetes következmények? –ehhez hasonló kérdések vetültek fel bennem.
Most nincs idő gondolkozni ezen, Emily! Azonnal ki kell jutnod, ne is törd a fejed ilyesmin. Majd ráérsz később átrágni magad rajta. De Greg bácsi hangja még mindig a fejemben csengett:
Nem mehetsz haza, amíg ide nem ért Mr. Johnson!

Visszaraktam a mobilt és szomorúan vállat vontam: -Sajnálom Greg bácsi, de nincs más választásom! Nem tarthat itt mint egy rabot, amikor ilyen komoly dologról van szó!

Őrült sebességgel sprintelni kezdtem. A csodálatos festmények, amik a folyosót díszítették egy csíkban mosódtak össze. Egy örökkévalóságnak tűnt mire végre megtaláltam a bejárati ajtót. Be van zárva! Fenébe!

-Lám- lám kit látnak szemeim. – megpördültem és Greg bácsit találtam teljes életnagyságban előttem. Nem megmondtam, hogy nem mész innen sehova, kislány? Lehet, hogy öreg vagyok, és lassan mozgok, de sokkal okosabb vagyok, mint te! És ez a nap végszava! Hah! –fogta be a számat és elvonszolt. Kezdett elfogyni a levegőm,de az öreg kitartóan befogta a számat és az orromat is.

-Mi van, ki akar nyírni, Greg? Ezt azért nem néztem volna ki magából! –fulladoztam.

-Semmi sem az aminek látszik kislány! Ezt egy életre megtanulhatod.

-Maga meg megtanulhatja, hogy nem mindig megy sokra az eszével! –hallottam egy idegen hangot a hátunk mögül. Pár pillanattal később az öreg felüvöltött és elengedett. Megpördültem és láttam, hogy Matty hátratekeri az öreg kezét, de csak annyira, hogy el tudjon engedni. Finoman, hiszen időseket nem bántunk! – és ezt ő is jól tudta. –Vegye le a kezét a nővéremről!

-Hála a jó égnek! –szippantottam egy kis levegőt. –Matty! Hol a fenébe voltatok?

-Mi? Ja, a kórházban. Kicsit színleltem. –vigyorgott.

-De miért? És hol van Anyu? –csodálkoztam. Matt a szemét forgatva rám nézett.

-Mert azt hittem így kibújhatok a nyaralás alól. De nem jött össze. Tudod nem vagyok valami jó színész. Ezért mikor rájöttek, hogy kamuzok, meglógtam. Otthon nem találtalak, ezért gondoltam megkérdezem a jó öreg Greg bácsit, hogy nem tud-e valamit felőled. Úgy látszik, tudott. Anyu meg valószínűleg most jön rá, hogy nem vagyok ott és mindjárt hazajön. Everard asszem munkában van…

-Állj! Gyere menjünk haza és mindent elmesélek… - ragadtam meg a karját.

Hazaérve leültünk a nagy, piros kanapéra és meséltem. Matty arckifejezése a következőképpen változott: unott, érdeklő, kérdő, rémült, izgatott.
-Akkor most mi legyen? –kérdezte előre-hátra dülöngélve a kanapén.
-Matty. Azt hiszem ez az egyetlen esélyünk hogy megtudjuk, mit rejteget Everard. Miért ne használnánk ezt ki? Nemsokára pedig úgyis hazajön. Ez egy vissza nem térő alkalom! –rángattam a vállát.
-Oké. Csináljuk –egyezett bele végül. –A következő a terv…

Nos, igen. Matthew ragaszkodott hozzá, hogy csináljunk egy tervrajzot a földszintről. Így sikerült. A dolgozószoba előtt valóban ott volt az új kódos beléptető rendszer. De mi a kód?

-Everard úgy gondolja, hogy én megtudnám fejteni. Lehetne mondjuk…-törtem a fejem – 215-20

Érvénytelen –mondta az orrhangú női hang.

-1858-06? –találgattunk tovább.

Érvénytelen –ismételte egyre türelmetlenebbül.

-Áhh és mi lenne ha 333-333? –esett neki Matty.

-333-333? –ráncoltam a szemöldököm. –Ennél kreatívabb nem jutott eszedbe?

-Most miért? Ez a pizzafutár száma –vigyorgott. – A pizzát mindenki szereti.
Reményvesztetten nekidöntöttem a homlokomat az ajtónak. –Ha így folytatjuk, Everard mindjárt saját kezűleg írja be.
-Rendben. Nem szabad feladni, Matty! Van még egy tippem, ha ez sem jön be akkor elvesztettük ezt a játszmát.
-5611-4. –ütöttem be félve. Egyszer csak zöld fény villant és az ajtó súlyos kattanással kitárult. Az orrhangú női hang így szólt: A kód érvényes. Belépés engedélyezve.
-Igeeeeeeeeeen! –üvöltöttünk fel és összepacsiztunk. Az irodába lépve egyszerű látvány tárult elénk: Egy nagy fekete íróasztal, fekete bőrfotel, egy laptop, néhány unalmas, fakó szekrény, irattartók, kapcsos tűk, tollak. Mint egy átlagos iroda.
-Oké. Hol kezdjük? –csapta össze a kezét Matty.

-Fogalmam sincs. És ez nem jó jel, tekintettel arra, hogy mindjárt kifutunk az időből.
-Szuper. Akkor én átnézem a fiókokat, te meg nézd meg a szekrényt! –felelte Matt és elkezdte kihúzogatni a fiókokat. Megadóan sóhajtottam és kitártam a szekrényt. 5 perc múlva ugyanitt tartottunk. A nagy semmi közepén. Fáradtan lehunytam a szemem. Volt még egy fiók, amit a végére hagytam. Talán abban lesz. Megpróbáltam kihúzni, de nem tudtam. Dühösen rángatni kezdtem, mire Matty odadobott a lábam elé egy kulcsot. –Talán annak hasznát vennéd. Most találtam az egyik mappában. –vigyorgott. A kulcs elég régi lehetett, kovácsoltvasból készült, gyönyörűen kidolgozott véggel.
Beleillesztettem a fiók kulcslyukába és elfordítottam. Kattant a zár. Amit először megpillantottam az egy kicsi láda volt. Kívül fából volt, és különböző belevésett motívumok díszítették. Belülről bordó bársony volt és borítékok feküdtek benne. Kivettem a legfelsőt, melyen szálkás betűkkel ez állt: 2008. január 3.
Félretettem és beletúrtam a nagy kupac borítékba. Sikerült kifognom a legöregebbet. 1990. szeptember 17.
Feltéptem és kivettem belőle egy levelet. Bármilyen nehéz is elképzelni, de ezt a levelet tényleg a 30 éves Everard írta. Matt odatérdelt mellém, én meg megköszörültem a torkomat és hangosan olvasni kezdtem:

Ma reggel a kávézóban találkozóm volt Gary-vel. Nehezen, de végül sikerült meggyőznöm az üzlettel kapcsolatban. Holnap megnyitjuk a vállalatot. Az én feladatom, hogy fegyvert szállítsak különböző terrorista-egyleteknek. Gary nagyon bízik bennem, nem szabad elszúrnom semmit. Ha minden jól megy, hétfőn megkapjuk a pénzt.

Csodálkozva visszaraktam a levelet a borítékba, Matty pedig felém tartotta a következőt.

1991. június 31.

Ma előléptettek. Mostantól én vagyok Gary asszisztense. Nagyot alakítottunk. Most még én voltam a csali és Gary a betörő, de azt mondta, kis idő múlva én is megpróbálhatom. Már alig várom.

-Ez elég rövid volt – mondtam csodálkozva.
-De még nagyon sok van hátra – felelte Matty és a kezembe nyomta a következőt.

 1994. december. 14

Ma megtörtént az első bankrablásom. Gary szerint nagyon jó voltam, mint egy igazi profi úgy csináltam. Nagyon sok pénzt zsákmányoltunk, és a hülye zsaruk eszén is túljártunk. Az egyikünk pisztolya is eldurrant ma, Garyvel most is azon vitatkozunk, hogy melyikünk lehetett. Lehet hogy eltalált valakit? Lehet.

Megborzongtam. Everard komolyan ilyenekre is képes lenne? Mert hát azt mindenki tudta, hogy nem teljesen komplett, de hogy ennyire…

1996. május. 8.

Izgalmas nap volt a mai. 6 embert sikerült elrabolni a helyszínről, ők most is a teherautó csomagtartójában zötykölődnek. Gary szerint muszáj volt. Ma éjjel eldöntjük mi lesz a sorsuk.

1998. okt. 1.

Gary és én továbbra is robogunk Oroszország felé.  El kellett hagynunk a házat, a rendőrség már köröz minket. Túl sok mindent áldoztunk fel, hogy ezen bukjunk el. A 4 liba akiket átvertünk a hamis álláshirdetéssel most megszeppenve várják, hogy mi lesz velük. Ha tudnák mennyi jelentkező akad este az ilyen csinos fruskákra.

2002. február 14.

Akármerre nézek, mindenhol holtestek hevernek  Gary szerint nagyon fontos, hogy most éberek maradjunk. Nincs visszaút.  Ma találkoztam egy csinos csajjal a bárban. A neve Leila. Meglátjuk mi lesz vele. Gary azt mondja, még hasznát vesszük.

2004. november. 28.

Leilának hasznát vettük. Mondhatjuk úgy is hogy csak nekünk volt hasznunk belőle. Gary nagyon furcsa mostanában. Van egy olyan érzésem, hogy beleszeretett Leilába. De, ez nem lehet! Gary nem ilyen.

2006 szeptembere

Gary teljesen megváltozott. Fel akarja adni az egészet. El akar húzni messzire Leilával. Mondta, hogy menjek velük, de én nem fogok.  Túl sok mindent tettünk le az asztalra. Én a helyében soha nem adnám fel. Legfőképpen egy nő miatt nem.

A következő levelet nem Everard írta, ezen már Gary aláírása szerepelt.

„Sajnálom Everard de nem tehetek mást! Lehet hogy hihetetlennek hangzik, tudom.  Én sem hiszem el egészen, de megbántam amit tettem. Viharos éveken mentünk keresztül. Öltünk, raboltunk, hazudtunk. Kíméletlenül. De Leila ráébresztett, hogy ezek nagyon rossz dolgok, és hogy a szeretetnél nincsen fontosabb. Remélem megérted és elfogadod. Azt javaslom, térj át te is a jó útra, semmi értelme tovább folytatnod egyedül! Ha meggondolod magadat szívesen várlak Atlantában a lakásomban.

Üdvözöl , a te legjobb barátot: Gary.

-A következő valami kivágás egy régi újságból – ráncolta a szemöldökét Matty.

2008. január 3.-án a rendőrség rátalált a brutálisan meggyilkolt férfi holttestére, az Atlantai házban. Semmi használható nyomot nem találtak, a nyomozás jelenleg is folyik. A férfit tegnap sikerült beazonosítani, a neve Gary King. Szintén meggyilkoltak egy nőt Georgia államban, a rendőrség szerint a két gyilkosság kapcsolatba hozható egymással. A cikket Joshua McKenzie tudósította.

Ilyenkor mit kéne csinálnom?

Kiesett a kezemből a papír. Halálfélelmem volt. Ezt SOHA nem gondoltam volna senkiről sem. Még Everadról sem. Egy gyilkos van a házamban! Aki hidegvérrel megölte a saját barátait! Én azt hittem az életem bonyolult. Most lett csak igazán bonyolult. Matty nem bírta tovább. Annyira megrémült, hogy az ájulás kerülgette. Magamhoz húztam és szorosan átöleltem.

-Shh –csitítottam. –Minden rendben lesz. Ezt nem mondhatjuk el senkinek, ugye tudod? Everard mindenkit kinyírna egyből, ha rájönne. Most viszont sietnünk kell, Matty. Kifutunk az időből. Mindent vissza kell raknunk, úgy ahogy volt.

Felálltam, de a remegő térdem miatt majdnem összecsuklottam. Rekordgyorsasággal mindent visszaraktunk a helyére, a kulcsot a mappába és mire felnéztünk minden úgy volt, mintha nem is járt volna itt senki. Az ablak felől motor zúgását hallottam. Valaki hazaérkezett. Vagy Everard vagy Anyu. Remélem, hogy az utóbbi. Kivonszoltam Mattyt az ajtó elé és a nappaliba tereltem. Halálra vártan szuggeráltuk a bejárati ajtót. Azt hittem összeesek annyira megkönnyebbültem, amikor Anyu lépett be rajta. Letette a táskáját a földre, a kabátját a fogasra akasztotta, mint aki nem is tudná, hogy mi is a helyiségbe vagyunk.

- Sziasztok –emelte egy pillanatra ránk a tekintetét, aztán kipakolta a pultra a bevásárló szatyor tartalmát.
Mivel többre nem méltatott felvonszoltam Mattet a lépcsőn, be a szobámba és magunkra zártam az ajtót.
Leroskadtam a földre, nekidöntöttem az ágyamnak a hátam és idegbetegen felnéztem. Matt az ablakon bámult kifelé, üveges tekintettel. Azt hiszem kisebb trauma érte.

-Ülj le! –förmedtem rá, mire ő ellenállás nélkül megfordult és lerogyott mellém.
-Elemezzük a helyzetet. –kezdtem bele. – Lehet, hogy Everard tette. De az is lehet, hogy nem. Az újságcikkből nem derül ki, eléggé ködösek az információk.
-Biztos hogy ő volt. –nyögte ki Matty.
-Jó, de lehet, hogy tévedünk. Lehet, hogy talán…
-Miért tartogatna egy újságcikket róla ha nem ő tette?
Az is lehet, hogy csak megemlékezés…-suttogtam elhalóan.
-Aha. Megemlékezés. A többi gyilkos levele között. Nem nagyon hinném. – mondta szarkasztikusan. Néhány percig csak hallgattunk. Egy kicsit már kezdett kínos lenni a csend.
-Hé. Matty. –löktem meg viccesen a vállát. –Nem lesz semmi baj .
Halvány mosolyt erőltettem az arcomra, de ő csak meredt maga elé.
-Fogalmad sincs mekkora a baj –motyogta és visszalökött a vállával.

Emily - 1.fejezet

Június 15. Péntek

Utolsó nap a suliban / The last day in school

Reggel hétkor félálmomban levertem a folyamatosan rezgő ébresztőórámat az éjjeliszekrényemről és már kész voltam az arcomat visszasüppeszteni a puha párnába, de valaki folyamatosan dübörgött az ajtómon. Belebújtam a rózsaszín snoopy-s mamuszomba és elcsoszogtam az ajtóig majd azt szélesre tártam.

-Emilia!! Van fogalmad róla hány óra? HÉT! El fogsz késni, ez az utolsó napod legalább most mutass valami pontosságot! Egy kettő! –ordította az arcomba Anyu.

Vagyis, azthiszem Anyu volt az mert nem láttam, mivel a szemem csak résnyire tudtam kinyitni. Hogy miért? Fogalmam sincs. Becsuktam az ajtót és azzal a lendülettel vissza is ugrottam az ágyamra, ami ezután 5 percig fel-le hullámzott. Egyszer csak kicsapódott az ajtó de nem jön be senki. Kitartóan fülelek. Semmi zaj. Már majdnem visszaalszok, de valami visszarángat a valóságba.

-Ébresztőőőő! – visítja a fülembe hirtelen egy gonosz kis hang, amitől felpattanok és felkapom a párnámat hogy a fejéhez vágjam. Mert igen, neki feje is van, méghozzá nem is akármilyen! Az idegesítő, enyhe kifejezés arra. Hogy kinek? Hát az öcsémnek, Matthew-nak.

Egy gonosz kacaj és mire feleszmélek már nincs is a szobámban. Matthew nagyon ravasz és fürge. Egyébként most megy 3.-ba. Vagyis, a kicsi Matty idén lesz 8 éves. Nagy szám! Én meg 15, mégsem rendeznek nekem gyerekzsúrt, ahova az egész iskolát meghívom… De nem is kell, az már elég ciki lenne. Ráveszem magam hogy felkeljek és belenézek a tükörbe. Na! Szóval ezért nem tudom kinyitni a szememet!! Teljesen összevan ragadva, valószínűleg kötőhártya-gyulladást kaptam, mivel tegnap a kicsi, drága Matthew a szemembe fújt valami száraz sprayt, ami a padláson porosodott 10 évig.

Felöltöztem és unottan lesétáltam a lépcsőn, minek az alján Anyu csípőre tett kézzel állt.

-Emily! 25 perce várok rád!! Ma rendkívüli tárgyalás lesz az irodában és ha miattad elkések, esküszöm ma kint alszol! – mondta fenyegetően miközben folyamatosan rázta az ujját felém. Közömbösen becsoszogtam a konyhába, figyelmen kívül hagyva hogy anyu még mindig engem ócsárol.

Szélesre tártam a hűtőt és kivettem a tejet, hogy töltsek magamnak. Visszafelé menet beleütköztem Everardba, vagyis pontosabban ő ütközött belém, mert esze ágában sem volt kikerülni, helyette félrelökte a vállamat.

Ja igen, ti még nem tudjátok. Everard a nevelőapám. A szüleim fél éve váltak el, EZ pedig 2 hónapja költözött ide. Az EZ jelző szándékos, mivel nem érdemelte ki hogy emberszámba vegyem.

Ráadásul egy kicsit sem igyekszik, hogy megkedveltesse magát velünk inkább bunkózik, de legtöbbször semmibe vesz minket. Minket, mert bármennyire is furcsa Matthew-al egy dologban egyetértünk: Hogy EZ az a pasas egyáltalán nem pótolja Aput.

És, ami a legrosszabb. Anyu is kezd olyanná válni mint ő. Anyu régen vidám, kedves teremtés volt aki mindig megtett mindent értünk, nagyon szerettük egymást, ellenben most folyamatosan zsörtölődik, a munkája az első, és a negatív hangulata rendszerint átragad mindenkire.

-Elviszem Matthew-t suliba. – mondtam és közben arra gondoltam, hogy régen még ez is másképp volt. Akkor még így volt: -Elvigyem Matthew-t suliba? –Jaj, drágám ne fáradj, majd én elviszlek titeket. Anyu törte össze a réveteg visszaemlékezésemet:

-Ez nem is kérdéses. Emilia, tanuld már meg te viszed Matthewt mert ugyanoda jártok! Illetve ma még ugyanoda, mert jövőre már gimnazista leszel. Szóval ne légy ilyen hanyag, lusta…

-Munkakerülő, felelőtlen, feleselő csitri! –fejezte be Anyu helyett Everard.

Ó, hogy én mennyire utálom EZT a …..!!!  Még utoljára küldtem egy grimaszt Everardnak majd megfogtam Matty kezét, csak hogy lássák a szülők, hogy én mennyire gondoskodó, felelőségteljes tinédzser vagyok. Persze, amint kiléptünk az ajtón ellöktem magamtól tisztes távolságra, mert már kereste a zsebében azt a döglött pókot amit tegnap az ágyamba rejtett. Hát igen, szeretjük egymást.

Az úton némán mentünk, csak kétszer szólaltunk meg. Először, nagyon röviden és lényegre törően:

-Esik.

-Ja.

Meg amikor majdnem pofára estem egy tócsába:

-Hahaha, egy pont  a tócsának!

-Pfuu de utálom az esőt!

 Ezután a suliba értünk és úgy tettünk mintha nem is ismernénk egymást.

Egyenesen az udvarra mentem, ott sorakoztak az emberek. Azonnal megláttam az osztályomat, kitűntek a tömegből az egyenes hátukkal és a sznob kifejezéssel az arcukon. Ellentétben a többi osztállyal, ők sosem nevettek, még a saját sznob vicceiken sem, nem ismerték a humor fogalmát és rendszerint az kötötte le őket, hogy melyikük mutat jobban a tablófényképeken.

Odamentem a sorunkhoz, és nekidőltem a falnak. Egy ideig bámultam a boltíves tetőt és a sárgára festett falakat. A zászló ringatózik, az iskolaigazgató az öltönyét húzogatja, ami elég kicsi rá ezért mindig kibuggyan a hája. Tipikus évzáró. Unottan kapargatni kezdtem a vakolatot, mire az egyik lány, azt hiszem Miranda, vagy Melinda vagy Melissa hátrafordult és hisztérikus hangon megszólalt:

-Nem lehetne, hogy befejeznéd? Idegesít ez a hang és így még a falat is rongálod! – csattant fel.

Felvont szemöldökkel néztem rá hosszú percekig, majd megszólaltam:

-Te vagy az a Miranda igaz? – kérdeztem, mire a neve hallatán mégjobban kihúzta magát – Akinek az apja indult az elnökválasztáson,he?

-Igen. Én vagyok – mondta büszkén.

-Aha. És mit gondolsz Melissa, kire szavaznak majd a legtöbben?

-Miranda vagyok. És természetesen az apám a fő esélyes. Mi mindig a nyertesek vagyunk.

-Mi is az apád neve? –Erre még jobban kihúzta magát , ha az lehetséges.

-John Parker. És én személyesen Miranda Parker.

Ahaa, és ha jól emlékszem van valami konkurensetek is…

-Van. A neve Oliver Smith és az ellentétét vallja annak amit mi. Szemét egy alak- dobta át a haját a válla felett.

-Rendben. Akkor majd ne felejts el szólni hogy erre az Olivérre szavazzak. Viszlát, Melissa.

-Miranda vagyok- szólt megsemmisülten, de én csak megvontam a vállam és ellöktem magam a faltól.

És megkezdődött a ballagás. Az aulában álltak a 8.-osok, felettünk a felső kiemelkedő cuccon pedig a többi osztály. Meghallgattuk ahogy az összes osztály felolvas egy verset. Az öcsém osztályához érve Matthew előlépett a mikrofon elé a kis papírral a kezében és rám kacsintott. Megkocogtatta a mikrofont mire az iszonyatos sivító hangot adott ki magából.

-Khmm khöhm.- krákogott a mikrofonba – Oké. Működik – mutatta fel a hüvelykujját a hangfalat és a mikrofont kezelő pasinak. – Tehát. Mivel a nővérem is az elballagó diákok között van, a versem előtt szeretnék kérni pár szót.

Égővörös fejjel hallgattam végig ahogy engem méltat, de persze ez csak a látszat, a valóságban sosem ilyen kedves, ez az egész hízelgés is csak azért volt hogy nyugodt legyen a lelkiismerete. Hozzátartozik, hogy amint elballagtunk eljárta az örömtáncot és a kölyökpezsgőt meghúzva arról magyarázott, hogy most már ő lesz itt a „góré”, mert nem kell korlátoznia magát és mostantól nem fogom elnyomni őt.
Hogy őszinte legyek, nem nagyon viselt meg a tény, hogy nem találkozok többet az osztályommal, sőt a lelkem mélyén reméltem, hogy végre normális emberek közé kerülök. De ez majd kiderül szeptemberben.

Hazaérve lezuhanyoztam és leültem a TV elé. Végignéztem az X-factort és különösen jól szórakoztam. Ennyi hülyét egy rakáson :D Ritka manapság az igazán tehetséges ember…

Éppen lefelé baktattam a lépcsőn, mert anyu szólt hogy, kész a vacsora, de amikor le akartunk ülni elénk állt és kért egy kis szót.

-Oké. Szóval szeretnék bejelenteni valamit…

-Leülhetünk végre? –vágott közbe türelmetlenül Everard.

-Mindegy, akkor üljetek le – legyintett anyu, mi pedig kérdőn néztünk rá.

-Arról lenne szó, hogy apátok felhívott, hogy kapott egy felkérést, utazzon Miamiba egy céges konferenciára.

-Mi? Mikor? – kezdtem ösztönösen pánikolni.

-Emília, 2 másodperc és kiderült volna! Egyébként jövő héten indul a repülő.

-Miii?? -hördültünk fel egyszerre 3-man.

-Igen.-csapott az asztalra anyu. És ha tudni akarod mi is megyünk!
-Kik??? - jött az újabb kórus de most hangosabban.
-Emily, Matthew és Én. - mondta mire Everard megkönnyebbülten felsóhajtott és egy mozdulattal lesöpörte a kopasz fejéről az izzadságcseppeket. Én megkövülten néztem rá.
-Na-na szivecskéim ennyire azért nem kell örülni.-mondta gúnyosan Anyu.

-Mennyi időre mennénk? -kérdeztem félve.

-Egy hónapra.                                                                                                                                 

-Neeeeeeee, ne,ne,ne!! NE!!! – sipákoltunk. Öt perccel később egy kicsit nyugodtabban nekiláttunk a vacsorához, és úgy tűnt Everard roppantul örül, hogy kimarad ebből a nem túl kellemes családi utazásból.
-Lesznek delfinek? -emelte fel a fejét a tányérból Matty.
-Ott még más is lesz mint delfin Matt -sóhajtottam.
Vacsora után nagyon szorgalmasan elmosogattam (persze anyu figyelmen kívül hagyta, és inkább Everard-al enyelgett a teraszon.) és felmentem a szobámba.
Az ajtóban megtorpantam és döbbenten néztem azt az óriási felfordulást ami a szobában volt. A falióra leszakítva, a szekrények kitárva, a ruháim a földön...
-Matthew!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! - ordítottam fel. Rettentő dühös voltam, és mivel nem válaszolt egyenesen a szobájába indultam. Berontottam a koponyákkal és a "Ha belépsz, halál fia vagy" felirattal díszített ajtón és ráförmedtem az ágyon ülő öcsémre.
-Mi ez a szobámban??
-Mi? Miről beszélsz?- nézett fel ártatlanul a kezében tartott maciról, ami mellesleg az enyém volt és a szobámban kéne lennie!!!!!!
-Miért van nálad a macim amit aputól kaptam?? - sivítottam.
Matty gyorsan eldugta a háta mögé.
-Milyen maci? - pislogott. Odatrappoltam hozzá és előhúztam a háta mögül a plüsst.
-Ez! A szobámban kéne lennie! A szeméttelep helyén pedig a szobámnak!!
-Ja igen... Ő... Az azért lo-optam e-el...-fakadt sírva.

-Jaj, hagyd már abba! Nem veszem be a sírást! –förmedtem rá, de azért egy kicsit megenyhültem.

Matthew visszanyújtotta a macimat amit mellesleg teleáztatott könnyekkel és a kezét bámulta.

-Na szóval – tértem vissza témához- Miért van nálad a macim? Nem mintha plüssrajongó lennék, de az Isten szerelmére Matty! Ez nem vall rád! Előbb lopsz el egy gépfegyvert Everardtól mint az én rózsaszín macimat amit aputól kaptam 2 éves koromban!

-Tudom. Csak. Hát. Én...Elegem van! Hiányzik apu! Utálom Everardot!! Anyu mostanában nem is foglalkozik velem, te is elmész a suliból és… minden olyan szar - fakadt ki. Hirtelen nagyon megsajnáltam, és most az egyszer igaza volt. Én is borzasztóan érzem magam, mostanában minden összejött. Leguggoltam az ágy mellé és megsimítottam a fejét.

-Hé! Nem lesz semmi baj! – fordítottam magam elé és a szemébe néztem. – Tudom mit érzel, tényleg minden katasztrófa mostanában. De talán ez az utolsó lehetőség, hogy találkozzunk apuval, úgy mint egy család! Everard sem jön, szóval végre kicsit megszabadulunk tőle. Mire hazajövünk lehet, hogy apu már összeházasodik azzal a csajjal és…saját családot akar majd.

Ha lehet, Matthew még jobban elkeseredett és eláztatta a koponyás mintájú lepedőjét is.

-Na gyere ide – öleltem meg, mire először el akart lökni magától ösztönösen, de aztán belátta, hogy most nem ez a legjobb időzítés az utálkozásra. 2 percig bírta, aztán a szemét törölgetve megszólalt.

-És most mi lesz?

-Mi lenne? –sóhajtottam. – Minden megy tovább. Everardot továbbra is kénytelenek vagyunk elviselni, reméljük Anyu a nyaralás végén észhez tér, és addig is folytatjuk azt amit eddig. Te megkeseríted az életemet, én pedig megpróbálom megoldani a problémákat.

-Oké. Köszi –vigyorgott. – De én a helyedben nem néznék le.

-Mi?? Miről besz…-ösztönösen lenéztem és szembesültem azzal, hogy a lábamon egy óriási szőrös tarantulla mászik felfelé. Lefagytam és olyan jeges rémület kerített hatalmába, amilyet még nem éreztem. A pók szépen lassan araszolgatott felfelé, szőrös lábaival belecsimpaszkodott a combomba és 8 fényes szemével undorítóan vizslatott.

-Matt! Szedd le, azonnal szedd le rólam!! - könyörögtem de ő csak nevetett. Felvette a pókot a kezébe majd azzal játszott hogy ki és becsukja a tenyerét mintha integetne és közben egyre közelebb rakja pókicát a fejemhez. Hát, ennyit a lelkizésünkről. Matty elemében van, és sokkal rosszabb mint előtte. De, hogy őszinte legyek fogalmam sincs mi lesz ebből a „nyaralásból”. De van egy olyan érzésem hogy semmi jóra nem számíthatok, főleg ha az a nő is ott lesz…