Emily - 1.fejezet

Június 15. Péntek

Utolsó nap a suliban / The last day in school

Reggel hétkor félálmomban levertem a folyamatosan rezgő ébresztőórámat az éjjeliszekrényemről és már kész voltam az arcomat visszasüppeszteni a puha párnába, de valaki folyamatosan dübörgött az ajtómon. Belebújtam a rózsaszín snoopy-s mamuszomba és elcsoszogtam az ajtóig majd azt szélesre tártam.

-Emilia!! Van fogalmad róla hány óra? HÉT! El fogsz késni, ez az utolsó napod legalább most mutass valami pontosságot! Egy kettő! –ordította az arcomba Anyu.

Vagyis, azthiszem Anyu volt az mert nem láttam, mivel a szemem csak résnyire tudtam kinyitni. Hogy miért? Fogalmam sincs. Becsuktam az ajtót és azzal a lendülettel vissza is ugrottam az ágyamra, ami ezután 5 percig fel-le hullámzott. Egyszer csak kicsapódott az ajtó de nem jön be senki. Kitartóan fülelek. Semmi zaj. Már majdnem visszaalszok, de valami visszarángat a valóságba.

-Ébresztőőőő! – visítja a fülembe hirtelen egy gonosz kis hang, amitől felpattanok és felkapom a párnámat hogy a fejéhez vágjam. Mert igen, neki feje is van, méghozzá nem is akármilyen! Az idegesítő, enyhe kifejezés arra. Hogy kinek? Hát az öcsémnek, Matthew-nak.

Egy gonosz kacaj és mire feleszmélek már nincs is a szobámban. Matthew nagyon ravasz és fürge. Egyébként most megy 3.-ba. Vagyis, a kicsi Matty idén lesz 8 éves. Nagy szám! Én meg 15, mégsem rendeznek nekem gyerekzsúrt, ahova az egész iskolát meghívom… De nem is kell, az már elég ciki lenne. Ráveszem magam hogy felkeljek és belenézek a tükörbe. Na! Szóval ezért nem tudom kinyitni a szememet!! Teljesen összevan ragadva, valószínűleg kötőhártya-gyulladást kaptam, mivel tegnap a kicsi, drága Matthew a szemembe fújt valami száraz sprayt, ami a padláson porosodott 10 évig.

Felöltöztem és unottan lesétáltam a lépcsőn, minek az alján Anyu csípőre tett kézzel állt.

-Emily! 25 perce várok rád!! Ma rendkívüli tárgyalás lesz az irodában és ha miattad elkések, esküszöm ma kint alszol! – mondta fenyegetően miközben folyamatosan rázta az ujját felém. Közömbösen becsoszogtam a konyhába, figyelmen kívül hagyva hogy anyu még mindig engem ócsárol.

Szélesre tártam a hűtőt és kivettem a tejet, hogy töltsek magamnak. Visszafelé menet beleütköztem Everardba, vagyis pontosabban ő ütközött belém, mert esze ágában sem volt kikerülni, helyette félrelökte a vállamat.

Ja igen, ti még nem tudjátok. Everard a nevelőapám. A szüleim fél éve váltak el, EZ pedig 2 hónapja költözött ide. Az EZ jelző szándékos, mivel nem érdemelte ki hogy emberszámba vegyem.

Ráadásul egy kicsit sem igyekszik, hogy megkedveltesse magát velünk inkább bunkózik, de legtöbbször semmibe vesz minket. Minket, mert bármennyire is furcsa Matthew-al egy dologban egyetértünk: Hogy EZ az a pasas egyáltalán nem pótolja Aput.

És, ami a legrosszabb. Anyu is kezd olyanná válni mint ő. Anyu régen vidám, kedves teremtés volt aki mindig megtett mindent értünk, nagyon szerettük egymást, ellenben most folyamatosan zsörtölődik, a munkája az első, és a negatív hangulata rendszerint átragad mindenkire.

-Elviszem Matthew-t suliba. – mondtam és közben arra gondoltam, hogy régen még ez is másképp volt. Akkor még így volt: -Elvigyem Matthew-t suliba? –Jaj, drágám ne fáradj, majd én elviszlek titeket. Anyu törte össze a réveteg visszaemlékezésemet:

-Ez nem is kérdéses. Emilia, tanuld már meg te viszed Matthewt mert ugyanoda jártok! Illetve ma még ugyanoda, mert jövőre már gimnazista leszel. Szóval ne légy ilyen hanyag, lusta…

-Munkakerülő, felelőtlen, feleselő csitri! –fejezte be Anyu helyett Everard.

Ó, hogy én mennyire utálom EZT a …..!!!  Még utoljára küldtem egy grimaszt Everardnak majd megfogtam Matty kezét, csak hogy lássák a szülők, hogy én mennyire gondoskodó, felelőségteljes tinédzser vagyok. Persze, amint kiléptünk az ajtón ellöktem magamtól tisztes távolságra, mert már kereste a zsebében azt a döglött pókot amit tegnap az ágyamba rejtett. Hát igen, szeretjük egymást.

Az úton némán mentünk, csak kétszer szólaltunk meg. Először, nagyon röviden és lényegre törően:

-Esik.

-Ja.

Meg amikor majdnem pofára estem egy tócsába:

-Hahaha, egy pont  a tócsának!

-Pfuu de utálom az esőt!

 Ezután a suliba értünk és úgy tettünk mintha nem is ismernénk egymást.

Egyenesen az udvarra mentem, ott sorakoztak az emberek. Azonnal megláttam az osztályomat, kitűntek a tömegből az egyenes hátukkal és a sznob kifejezéssel az arcukon. Ellentétben a többi osztállyal, ők sosem nevettek, még a saját sznob vicceiken sem, nem ismerték a humor fogalmát és rendszerint az kötötte le őket, hogy melyikük mutat jobban a tablófényképeken.

Odamentem a sorunkhoz, és nekidőltem a falnak. Egy ideig bámultam a boltíves tetőt és a sárgára festett falakat. A zászló ringatózik, az iskolaigazgató az öltönyét húzogatja, ami elég kicsi rá ezért mindig kibuggyan a hája. Tipikus évzáró. Unottan kapargatni kezdtem a vakolatot, mire az egyik lány, azt hiszem Miranda, vagy Melinda vagy Melissa hátrafordult és hisztérikus hangon megszólalt:

-Nem lehetne, hogy befejeznéd? Idegesít ez a hang és így még a falat is rongálod! – csattant fel.

Felvont szemöldökkel néztem rá hosszú percekig, majd megszólaltam:

-Te vagy az a Miranda igaz? – kérdeztem, mire a neve hallatán mégjobban kihúzta magát – Akinek az apja indult az elnökválasztáson,he?

-Igen. Én vagyok – mondta büszkén.

-Aha. És mit gondolsz Melissa, kire szavaznak majd a legtöbben?

-Miranda vagyok. És természetesen az apám a fő esélyes. Mi mindig a nyertesek vagyunk.

-Mi is az apád neve? –Erre még jobban kihúzta magát , ha az lehetséges.

-John Parker. És én személyesen Miranda Parker.

Ahaa, és ha jól emlékszem van valami konkurensetek is…

-Van. A neve Oliver Smith és az ellentétét vallja annak amit mi. Szemét egy alak- dobta át a haját a válla felett.

-Rendben. Akkor majd ne felejts el szólni hogy erre az Olivérre szavazzak. Viszlát, Melissa.

-Miranda vagyok- szólt megsemmisülten, de én csak megvontam a vállam és ellöktem magam a faltól.

És megkezdődött a ballagás. Az aulában álltak a 8.-osok, felettünk a felső kiemelkedő cuccon pedig a többi osztály. Meghallgattuk ahogy az összes osztály felolvas egy verset. Az öcsém osztályához érve Matthew előlépett a mikrofon elé a kis papírral a kezében és rám kacsintott. Megkocogtatta a mikrofont mire az iszonyatos sivító hangot adott ki magából.

-Khmm khöhm.- krákogott a mikrofonba – Oké. Működik – mutatta fel a hüvelykujját a hangfalat és a mikrofont kezelő pasinak. – Tehát. Mivel a nővérem is az elballagó diákok között van, a versem előtt szeretnék kérni pár szót.

Égővörös fejjel hallgattam végig ahogy engem méltat, de persze ez csak a látszat, a valóságban sosem ilyen kedves, ez az egész hízelgés is csak azért volt hogy nyugodt legyen a lelkiismerete. Hozzátartozik, hogy amint elballagtunk eljárta az örömtáncot és a kölyökpezsgőt meghúzva arról magyarázott, hogy most már ő lesz itt a „góré”, mert nem kell korlátoznia magát és mostantól nem fogom elnyomni őt.
Hogy őszinte legyek, nem nagyon viselt meg a tény, hogy nem találkozok többet az osztályommal, sőt a lelkem mélyén reméltem, hogy végre normális emberek közé kerülök. De ez majd kiderül szeptemberben.

Hazaérve lezuhanyoztam és leültem a TV elé. Végignéztem az X-factort és különösen jól szórakoztam. Ennyi hülyét egy rakáson :D Ritka manapság az igazán tehetséges ember…

Éppen lefelé baktattam a lépcsőn, mert anyu szólt hogy, kész a vacsora, de amikor le akartunk ülni elénk állt és kért egy kis szót.

-Oké. Szóval szeretnék bejelenteni valamit…

-Leülhetünk végre? –vágott közbe türelmetlenül Everard.

-Mindegy, akkor üljetek le – legyintett anyu, mi pedig kérdőn néztünk rá.

-Arról lenne szó, hogy apátok felhívott, hogy kapott egy felkérést, utazzon Miamiba egy céges konferenciára.

-Mi? Mikor? – kezdtem ösztönösen pánikolni.

-Emília, 2 másodperc és kiderült volna! Egyébként jövő héten indul a repülő.

-Miii?? -hördültünk fel egyszerre 3-man.

-Igen.-csapott az asztalra anyu. És ha tudni akarod mi is megyünk!
-Kik??? - jött az újabb kórus de most hangosabban.
-Emily, Matthew és Én. - mondta mire Everard megkönnyebbülten felsóhajtott és egy mozdulattal lesöpörte a kopasz fejéről az izzadságcseppeket. Én megkövülten néztem rá.
-Na-na szivecskéim ennyire azért nem kell örülni.-mondta gúnyosan Anyu.

-Mennyi időre mennénk? -kérdeztem félve.

-Egy hónapra.                                                                                                                                 

-Neeeeeeee, ne,ne,ne!! NE!!! – sipákoltunk. Öt perccel később egy kicsit nyugodtabban nekiláttunk a vacsorához, és úgy tűnt Everard roppantul örül, hogy kimarad ebből a nem túl kellemes családi utazásból.
-Lesznek delfinek? -emelte fel a fejét a tányérból Matty.
-Ott még más is lesz mint delfin Matt -sóhajtottam.
Vacsora után nagyon szorgalmasan elmosogattam (persze anyu figyelmen kívül hagyta, és inkább Everard-al enyelgett a teraszon.) és felmentem a szobámba.
Az ajtóban megtorpantam és döbbenten néztem azt az óriási felfordulást ami a szobában volt. A falióra leszakítva, a szekrények kitárva, a ruháim a földön...
-Matthew!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! - ordítottam fel. Rettentő dühös voltam, és mivel nem válaszolt egyenesen a szobájába indultam. Berontottam a koponyákkal és a "Ha belépsz, halál fia vagy" felirattal díszített ajtón és ráförmedtem az ágyon ülő öcsémre.
-Mi ez a szobámban??
-Mi? Miről beszélsz?- nézett fel ártatlanul a kezében tartott maciról, ami mellesleg az enyém volt és a szobámban kéne lennie!!!!!!
-Miért van nálad a macim amit aputól kaptam?? - sivítottam.
Matty gyorsan eldugta a háta mögé.
-Milyen maci? - pislogott. Odatrappoltam hozzá és előhúztam a háta mögül a plüsst.
-Ez! A szobámban kéne lennie! A szeméttelep helyén pedig a szobámnak!!
-Ja igen... Ő... Az azért lo-optam e-el...-fakadt sírva.

-Jaj, hagyd már abba! Nem veszem be a sírást! –förmedtem rá, de azért egy kicsit megenyhültem.

Matthew visszanyújtotta a macimat amit mellesleg teleáztatott könnyekkel és a kezét bámulta.

-Na szóval – tértem vissza témához- Miért van nálad a macim? Nem mintha plüssrajongó lennék, de az Isten szerelmére Matty! Ez nem vall rád! Előbb lopsz el egy gépfegyvert Everardtól mint az én rózsaszín macimat amit aputól kaptam 2 éves koromban!

-Tudom. Csak. Hát. Én...Elegem van! Hiányzik apu! Utálom Everardot!! Anyu mostanában nem is foglalkozik velem, te is elmész a suliból és… minden olyan szar - fakadt ki. Hirtelen nagyon megsajnáltam, és most az egyszer igaza volt. Én is borzasztóan érzem magam, mostanában minden összejött. Leguggoltam az ágy mellé és megsimítottam a fejét.

-Hé! Nem lesz semmi baj! – fordítottam magam elé és a szemébe néztem. – Tudom mit érzel, tényleg minden katasztrófa mostanában. De talán ez az utolsó lehetőség, hogy találkozzunk apuval, úgy mint egy család! Everard sem jön, szóval végre kicsit megszabadulunk tőle. Mire hazajövünk lehet, hogy apu már összeházasodik azzal a csajjal és…saját családot akar majd.

Ha lehet, Matthew még jobban elkeseredett és eláztatta a koponyás mintájú lepedőjét is.

-Na gyere ide – öleltem meg, mire először el akart lökni magától ösztönösen, de aztán belátta, hogy most nem ez a legjobb időzítés az utálkozásra. 2 percig bírta, aztán a szemét törölgetve megszólalt.

-És most mi lesz?

-Mi lenne? –sóhajtottam. – Minden megy tovább. Everardot továbbra is kénytelenek vagyunk elviselni, reméljük Anyu a nyaralás végén észhez tér, és addig is folytatjuk azt amit eddig. Te megkeseríted az életemet, én pedig megpróbálom megoldani a problémákat.

-Oké. Köszi –vigyorgott. – De én a helyedben nem néznék le.

-Mi?? Miről besz…-ösztönösen lenéztem és szembesültem azzal, hogy a lábamon egy óriási szőrös tarantulla mászik felfelé. Lefagytam és olyan jeges rémület kerített hatalmába, amilyet még nem éreztem. A pók szépen lassan araszolgatott felfelé, szőrös lábaival belecsimpaszkodott a combomba és 8 fényes szemével undorítóan vizslatott.

-Matt! Szedd le, azonnal szedd le rólam!! - könyörögtem de ő csak nevetett. Felvette a pókot a kezébe majd azzal játszott hogy ki és becsukja a tenyerét mintha integetne és közben egyre közelebb rakja pókicát a fejemhez. Hát, ennyit a lelkizésünkről. Matty elemében van, és sokkal rosszabb mint előtte. De, hogy őszinte legyek fogalmam sincs mi lesz ebből a „nyaralásból”. De van egy olyan érzésem hogy semmi jóra nem számíthatok, főleg ha az a nő is ott lesz…