Emily- 5.fejezet

Június 19. Kedd

Egy új kezdet / A new beginning

Kelj fel. Keeeelj fel. Elkésünk. Miattad fogunk elkésni.
Hallom a fejemben. Eleinte halk kis suttogásnak indult, de minden egyes szó felerősödik, míg végül teljesen magamhoz térek. Anyut látom, ahogy rángatja a vállam.

-Na végre! Emília már azt hittem, hogy valami bajod van! –lövellt rám szemrehányó pillantásokat.
Éppen magamra akartam húzni a takarót, de megragadta a kezemet és újra rángatni kezdett. –Ne akard hogy elő kelljen vennem az öcséd madárpókját.
Nos. Ez megtette a hatását, mert egy pillanat alatt felülök az ágyamban és mire feleszmélek, anyu már ki is viharzott a szobámból. Magam felé fordítom az éjjeli szekrényemen álló ébresztőórát és döbbenten veszem észre, hogy mindjárt dél van.

Mivel a repülő 6-kor indul, már 2-3 órával előtte ott kell lenni a repülőtéren, hogy „becsekkoljunk”, meg ilyenek. Ezért fél háromkor már az előszobában állunk anyával és Matthew-al, hogy elbúcsúzzunk Samtől. Útközben betoppan Everard is és kellően kicsodálkozza magát, hogy „már mentek is?”, „nem is tudtam, hogy ma indultok”,stb,stb... 
-Vigyázz magadra. – fordult felém hirtelen Sam és megölelt.
-Te is –mondtam neki. – Légy óvatos Everard-al.  Matty-vel erre összenéztünk. Hát igen.
Anyu és Everard csak egy gyors puszit váltottak. Kilépve a házból furcsa érzés kerített hatalmába. De mire elkezdhettem volna gondolkozni ezen, már a kocsiban ültünk és a reptér felé tartottunk.

A reptéren minden simán zajlott, kivéve egy kövér nőt aki betolakodott elénk a sorban 6 bőrönddel és egy méretes Gucci táskával. Miután közölték vele, hogy a csomagjai túl nehezek és ezért plusz 5000 Ft-t kell fizetnie, kiverte a hisztit. Nem értem az ilyet. Ha van pénze megvenni a drága Guccit, akkor miért nem képes 5000-t fizetni? Sikeresen átjutottunk a biztonsági ellenőrzésen, aztán végre felülhettünk a repülőre. Semmi extra, a 3. osztályon ülünk. A stewardess 2 óra múlva kihozta a kaját, ami 2 kerek kiscipót jelentett, zöldségeket, és egy olyan kicsi dobozos vajat, ami még a tenyeremben is elfért. A vizemet kortyolgatva kibámultam az ablakon. Mivel már egy ideje besötétedett, csak az alattunk lévő város fényeit lehetett látni. Pár perc múlva a repülő spotlámpáit valami „éjszakai üzemmód”-ba kapcsolták át, aminek olyan andalító fénye volt, hogy rögtön elálmosodtam. Lehúztam az ablakom előtt lévő kis „redőnyt” és hátradöntöttem az ülésemet. Még egyszer utoljára oldalra néztem és láttam, hogy anya egy könyvet olvas, Matty pedig elővette az Amerikai kapitányát és azt nézegeti. Elmosolyodom, majd lehunyom a szemem és magába nyel a sötétség.

Egy kisgyerek sírására ébredek fel. Majd egy nő kezd el kiáltozni. Csak azt látom, hogy felpattan, aztán odarohan hozzá 2 stewardess, hogy lefogják. A hangosbemondóból a pilóta hangja szólal meg:
-Figyelem, figyelem! Kérem önöket, ne keltsenek pánikot! Csak belerepültünk egy kisebb viharfelhőbe. Mostantól gyakran fognak érezni kisebb-nagyobb viharos lökéseket, de ez ilyenkor természetes.

Minden olyan gyorsan történik. Felpillantok és látom ahogy anya fél kezében a könyvvel kapkodja a fejét. Matty békésen, fejét jobb oldalra billentve alszik. A többi utas idegesen forgolódik. Hirtelen az egész gép megremeg. Rémültem megmarkolom a székem karfáját és halálra vártan ülök. Egy határozott mozdulattal felhúzom –inkább felcsapom- a kis redőnyt az ablakomon és kibámulok. Még mindig sötét van. És ez nem is olyan meglepő, mivel 10 óra körül lehet. Váratlanul egy újabb lökés érkezik jobb oldalról, ezért a gép oldalra dől és a csomagok leesnek a fejünk fölötti kis ’rekeszekről’.

-Anya? – kérdezem rémülten.
-Igen kicsim? – Anya próbál mosolyt erőltetni az arcára, de látszik mennyire remeg a keze.
-Félek. –vallom be rögtön és anya vállára hajtom a fejemet. Az elmúlt egy évben semmi ilyesmit nem tettem. De néha félelem legyőzi a büszkeséget.
-Nem lesz semmi baj. –nyugtat meg és én hiszek neki.
Matt időközben felébredt a kiabálásra és most ő is idejön hozzánk.
-Mi történt? – kérdezi álmosan, a szemét dörgölve.
-Semmi kicsim. – nyugtatja meg őt is anya. –Minden rendben lesz.
Matty nem ért semmit, de azért ő is odahajtja a fejét anya másik vállára. Körbenézek és látom, hogy szinte az összes gyerek odaszaladt a szüleihez. A gép változatlanul remeg, néha jobban néha kevésbé, de most hirtelen akkorát lök rajta, hogy Matty hátrazuhan a saját ülésére. Egy csomóan felsikítanak. Anya felsegíti Mattet én addig csak egy pillantást vetek ki az ablakon, de megáll a szívem. Jéghideg rémület kúszik felfelé a hátamon és eljut az összes végtagomba. Úgy érzem itt a vég és akaratlanul is könnyek szöknek a szemembe.
-Jól van? –hallom az egyik Stewardess hangját. Nem válaszolok. Továbbra is bámulom azt a pontot amit eddig. Az előttem ülő nő, aki eddig figyelt most ugyanarra a pontra néz, mint én és felkiált:
-Nézzék! Felgyulladt a jobb szárny! Ég a szárny! Segítség! Segítség!!!
És valóban, a repülő jobb szárnyán egy kisebb tűzgolyó ég és egyre nagyobb lesz, mígnem már az egész szárnyat felégeti. Többen is észreveszik és ujjaikkal mutogatnak arra a pontra ahol egy villám belecsapott a gép szárnyába. A hangszórókból újra felhangzik a pilóta hangja, még mindig nyugodtan:
-Kérjük kedves utasainkat, vegyék fel a székek alatt található mentőmellényt és lélegeztető maszkot szükség esetén.
A gépen hirtelen csend lesz és mindenki engedelmen felveszi a mellényt. Illetve majdnem mindenki: egy fiúnak ugyanis nem jutott. A stewardess megígéri hogy keres egyet és elviharzik.
A rokonok most összeterelődtek és kivétel nélkül mindenki sír. Én a hidegvéremre hivatkozva még tartom magam egy darabig de amikor érzem az újabb lökést, –most a bal oldalról –kitör belőlem a sírás.
Újra a véget nem érő csend következik, mindenki szipog és egymást vigasztalja. Anya vállára hajtom a fejem amikor a szemem sarkából észreveszek valami pirosat. Nagyon lassan odafordítom a fejemet, aztán a látványtól elfehéredek. Felsikítok a legnagyobb frekvencián, amit ki tudok adni, mire mindenki felém fordul. Ezennel a síri csöndet megtörtem.
-A motor! Kigyulladt a motor!
Pár másodperc alatt olyan pánik keletkezett, amit még életemben nem tapasztaltam. Mindenki a vészkijárat felé rohan, mint az őrült, de a stewardess mindenkit visszaterel. Nem értem, hogy tud ilyen nyugodt maradni!
-Kérem üljenek le! Nincs semmi baj.
Egy terhes nő erre feláll: -A fenét nincs semmi baj! Gyerekek vannak ezen a repülőn! Tegyenek valamit vagy nemsokára kigyullad az egész gép vagy lezuhanunk!
Erre a legtöbben helyeslően morajlanak.
-A kapitány mindent megtesz, ami tőle telik –mondja a Stewardess megnyugtatóan.
 -Kérdezhetek valamit? –áll fel egy 50 év körüli férfi pár üléssel előttem. –Mégis mi a garancia, hogy ezt az utat túléljük?
Mindenki feszültem figyeli a Stewardess válaszát, aki már épp szólásra nyitotta a száját, de semmit nem lehetett hallani, ugyanis őrületes robaj szakadt fel valahonnan hátulról és a repülő fele leszakadt. Hihetetlen sebességgel kezdünk el zuhanni lefelé, emlékszem még egyszer láttam anya rémült tekintetét, Matty könnyes arcát és a terhes nőt aki ijedtében a hasához kapott. Emlékszem a jeges szélre, emlékszem 250 ember együttes sikolyára és a vérre. Többre már nem, de nem is kell, mert a sötétség magába nyelt. 

Emily - 2.fejezet

Június 16. Szombat

Semmi kedvem ehhez az egész nyaraláshoz / I have no mood to this trip

Bah. Reggel álmosan széthúztam a függönyt. A beáramló fénytől kicsit felébredtem. Nagyot nyújtózkodtam és beletúrtam a hajamba és csak akkor vettem észre hogy valaki bámul engem az utcán. Pontosabban egy fiú. Egy helyes fiú. Jaaj. Éppen a ház előtt sétált el amikor észrevett. Röhögve bámult lent az utcán én meg a kezembe temettem az arcomat. Hát, ebből már nem lesz első látásra szerelem az tuti. Pont a legramatyabb állapotomban sikerült meglátnia. Elrántottam a függönyt és idegbetegként kezdtem járkálni a szobámban. 15 perccel később már lent ültem az ebédlőasztalnál és néztem ahogy anya főz. Nem nagyon értékelte. Egy idő után már kifejezetten idegesítette ahogy csendben bámulom.

-Mi újság? – érdeklődött és lassan kevergetni kezdte a kaját. Burkoltan ez azt jelenti, hogy :”mit bámulsz?”.

-Semmi. –merengtem és az ujjamat morzsoltam.

-Milyen volt az utolsó napod a suliban?

Megvontam a vállam.  –Elment. – Anyu hirtelen felém fordult és csípőre tette a kezét.

-Tudod mostanában nem nagyon szoktunk beszélgetni…

Idegesen fészkelődni kezdtem - Tudom. Anyu figyelj…Barbara is jön Miamiba? –húztam össze a szemem. Anyu, aki eddig kavargatta a szószt, most abbahagyta és rám nézett.

-Igen. De lehet, hogy nem. Nem kérdeztem rá apádnál. Tudod, hogy nem vagyunk beszélő viszonyban, sőt még az is eléggé kellemetlen volt mindkettőnknek hogy felkellett hívnia az utazással kapcsolatban.

-Oké. Tegyük fel hogy nem jön Barbara. Akkor lehetséges lenne, hogy te és apu…

-Emilía! – förmedt rám anyu. –Most lehet, hogy ez rosszul fog esni neked, de szeretném ha tudnád, hogy ez a nyaralás valamiféle búcsú is egyben. Ugyanis még ott a helyszínen apád megtartja az esküvőjét a tengerparton. –pislogott felfelé anyu.

Lefagytam. Eddig azt hittem, hogy minden remény kialudt bennem, de most jutott csak el teljesen a tudatomig, hogy amíg én itt reménykedtem addig Apu és Barbara kitűzte az esküvőjük dátumát és körbeküldte a meghívót, melyen kizárólag csak a szűk közeli rokonság jelenhetett meg. Lehet, hogy mialatt én ezt végiggondolom addig Barbara és az anyja a megfelelő színű esküvői ruhát válogatják. „Valahol a krémszín és a vajszín között”- sipítja Barbara hangja a fejemben.

Everard hirtelen besétált a szobába.

-Hát te? –kérdezte rám sem nézve.

-Neked is jóreggelt.

-Hozzám szóltál? –vonta fel a szemöldökét.

-Igen! – kiáltottam rá sértődötten.

-Ne szemtelenkedj, kölyök!                                               

Hitetlenkedve néztem rá. Anyu mintha mi sem történt volna, visszafordult a tűzhelyhez és tovább kavargatta a szószt.

-Mit főzöl? – kérdezte Everard és belemártotta az ujját a szószba. Aztán végignyalta. Fujj.

-Paradicsomos csirke – vigyorgott anyu büszkén. Everard rémülten felnézett.

- Rohadt jó. Csak nem elfelejtetted, hogy allergiás vagyok a paradicsomra?

Anyu rémülten forgatni kezdte a fejét és odaszaladt Everardhoz.

-Jaj, drágám bocsáss meg. Kicsi Evedoom ne haragudj, teljesen elfelejtettem. –simogatta Everard kopasz fejét folyamatosan anyu. Én meg lehajtottam a fejem az asztalra és próbáltam visszatartani a röhögést.

- Ahh, nem. Nem kapok le-ve-gőhőőt. –hogy még élethűbb legyen krákogni és csapkodni kezdte a konyhapultot.

Nem bírtam tovább kiszakadt belőlem a röhögés. Ehhez hozzájárult persze Everard vörös, szenvedő feje is.

-Te meg mit röhögsz, kölyök?

Anyu és Everard egyszerre felkapta a fejét és szúrósan méregettek. Intettem nekik és mosolyogva felmentem a lépcsőn. A folyosón volt egy hatalmas ablak, azon szűrődött be a fény. Odaálltam és összefont karral meredtem a távolba. Dombos vidéken laktunk. Volt egy nagy kertünk is, az egyik felén zöldségek és gyümölcsök voltak elültetve, a másik felén volt egy kis tó, kis híddal. Volt egy nagy fűzfa, rajta lógott egy hinta is, nyáron oda szoktunk kiülni olvasgatni vagy csak úgy merengeni. Ott volt a grillsütő is. Tavaly nyár óta kint áll, akkor használtuk újra. Akkor még apu is itt volt.

-Vááááá. – ugrott rám Matty. –Mizu? Mi ez a világfájdalmas fej?

-Everard véletlenül paradicsomot evett. – vigyorogtam.

-Aztaa, csapj bele! – kiáltotta boldogan Matty én meg összepacsiztam vele. –Ezért vagy úgy ki? Ne már.

-Nem csak egy kicsit elbambultam. Viszont van egy rossz hírem, Matt. - Matthew egy másodperc alatt lefehéredett.

-Elfogyott az utolsó Amerika Kapitány játékfigura – hebegte – Igaz?

-Neem. – veregettem meg a vállát mire megkönnyebbülten felsóhajtott. – Azért ennyire nem rossz. De. Barbara lehet, hogy jön apuval Miamiba.

Matthew belerúgott az ajtóba. –Arrghh. Tudtam.

-Hát, ja. De csak lehet. Mindegy, dühöngd ki magad, én a szobámban leszek.

A szobámban bekapcsoltam a laptopomat, felmentem a netre és rákerestem a googlen, „hogyan éljem túl a családi nyaralást ahova apám új nője is odatolja a seggét?” Nos, nem mondom, hogy nagyon sok találat lett volna, ami 2 oldalt kidobott az meg tábori csínytevéssel foglalkozott. :D 

Este mikor lementünk a lépcsőn Everard éppen az asztalnál ült és egy névkönyvet lapozgatott (?).

-Ez nem igaz! –csattant fel, mi meg érdeklődve figyeltük – Már harmadszorra lapozom át ezt a rohadt könyvet de még mindig nem találom benne a nevemet.

-Hát nem is hívnak minden második embert Everardnak. –nyögte be Matty arra célozva, hogy az Everard nem valami népszerű név. Vacsora közben a pasas még mindig azt a könyvet bújta. Már éppen mentünk volna fel a lépcsőn amikor valaki felordított, én meg ijedtemben hátraestem 5 lépcsőfokot.

- Megvan! Everard – köszörülte meg a torkát. – Német-angol eredetű név, jelentése: merész vadkan. –pillantott fel büszkén a könyvből. –Ejj, hogy ez mennyire igaz!

No comment. Matty-vel gyorsan felszaladtunk a lépcsőn , nem akartunk szemtanúja lenni ahogy a merész vadkan előbújik Everard-ból.

Lefekvés előtt Anyu benyitott a szobámba.

- Hé! Szeretném ha tudnád, hogy Kedden indulunk. Holnap Vasárnap. Elkezdhetnél pakolni, hiszen mégis 1 hónapra megyünk!

- Jó. –mondtam álmosan és a fejemre húztam a takarót. 

Emily - 4.fejezet

Június 18. Hétfő

Az utolsó nap / The last day

Ahhoz képest, hogy mennyire a sokk hatása alatt álltam, meglepően jól tudtam aludni. Reggelre az agyam felfrissült és most már nem úgy fogtam fel az egész dolgot, hogy egy „őrült gyilkos a mostohaapám”, hanem úgy, hogy „ezt az őrült gyilkost minél előbb le kell leplezni és a hűvösre kell zárni.” Valójában mindent sokkal tisztábban láttam. Persze, ez nem azt jelenti, hogy teljesen hidegen hagy az egész, sőt! A rémület még mindig ott lappangott bennem, de ezt elnyomta a kötelességtudat, hogy meg kell védenem a családomat! Tudom, ez így elég hülyén hangzik, de jelenleg nincs semmi garancia arra, hogy Everard nem fog anyunak esni egy óvatlan pillanatban a konyhakéssel. Viszont a legnehezebb ebben az, hogy nem mondhatjuk el Anyunak. Titokban kell tartanunk, amíg nem szerzünk erősítést. Everardnak nem szabad megtudnia, hogy bent voltunk az irodájában, hiszen akkor kezdődne el az igazi mészárlás.

Megmostam az arcomat és belepillantottam a mosdó feletti tükörbe. Az arcom meglepően nyugodtnak tűnt, és érdekes módon belül is nyugodt voltam. Minden mozdulatomban benne volt a magabiztosság. Szőke hajam az elektromosságtól körbetáncolta az arcomat. Egy rendetlen copfba fogtam és lerobogtam a lépcsőn a konyhába. –Jó reggelt! – mondtam és leültem az étkezőasztalhoz. –Everard? – kérdeztem összeszorult torokkal.
-Gondolom a dolgozószobájában. – felelte anyu és megvajazott egy pirítóst. –Miért?
-Csak kérdeztem.
-Emily, szeretném ha ma összepakolnál. Holnap indulunk. –vigyorgott. De hova is indulunk? Ó,ja. Teljesen elfelejtettem ezt az egész nyaralás izét, annyira lekötött a tegnapi események áradata.
-Sam ma jön ebédre. Szeretném ha addig kész lennétek. Holnap ő visz majd ki a reptérre, és 6-kor indul a gép.
Sam az unokatestvérem. 20 éves és Matthew-al ellentétben, ő egész normális.
-Oké. Fent leszek a szobámban. –pattantam fel a székről, de Anyu megragadta a karomat.
-Inkább menj el a boltba. Nincs itthon tejföl. –nyomott a kezembe egy szatyrot.
-Rendben. Még valami? – forgattam a szemem.
-Ja, igen. Szerinted –halászott elő két pólót a háta mögül – Ez jobb vagy ez?
-Attól függ. Ez a szín megy a szemedhez, de ebben sokkal csinosabb vagy. –mutattam egy kivágott, dögös felsőre. –Miért?
-Everarddal ma bow chicka wowow-t tervezünk –vigyorgott anyu, nekem meg kikerekedett a szemem.
Bow chicka wowow? Ne már! Azt hiszem, ma éjjel nem alszom.
Elindultam a boltba, szép lassú tempóban lépkedtem, beszívtam a tökéletesen tiszta kisvárosi levegőt, ahol a szépen kiépített parkok, és a csicsergő madarak, vagy az út szélére ültetett virágágyások gyakoriak voltak. Itt nem volt bűn, szmog, és mocsok sem. Az egyetlen zavaró dolog ezen a helyen, az utcánk végén lakó Davis család volt. Szinte palotában laktak, arany kerítéssel. Mr. Davis „kőgazdagnál” csak a felesége, Jennifer rosszabb. Na de a fiuk sem piskóta, a játszótéren bolyongó, eltévedt kisgyerekeket veri, szórakozásból. De egyértelműen a család büszkesége, Monica a plázacica.
Éppen elhaladtam a házuk előtt. A távolban két alak körvonalai látszódtak. Egyre közeledtek, így amikor elhagyták az öreg fűzfát, már tisztán kivehető volt az arcuk is. Az egyik egy vékony, magas lány, hosszú barna hajjal, Monica. A másik egy dagadt, alacsony fiú, hátranyalt szőke hajjal és egy baguettel a kezében. Vagyis Louis.
Ha az ember rájuk néz, el sem hiszi, hogy testvérek. Monica inkább az anyjára hasonlít a modell alkatával, Louis meg megkapta az apja géneit, vagyis, hogy ilyen dagadt. Éppen a dombos utcán felfelé baktattak, Monica vadul artikulálva magyarázott valamit, Louis pedig letört egy darabot a baguette-ből és a szájába hajította. Arra gondoltam, hogy most jó lenne elszaladni és befordulni a sarkon, de mire ezt elterveztem, Monica szeme felcsillant és vinnyogó hangon így szólt:

-Nézd csak Louis, ki ez! Mondtam neked, hogy még látjuk ezt a söpredéket a mi utcánkban!

-Már bocs Monica, de van saját nevem is! És mivel 12 éve itt lakom te is pontosan tudod ezt.
-Hah! Nem én lopom a virágokat a szomszéd kertjéből! –ordított a képembe.
-Mi van? –léptem egyet hátra megrökönyödésemben.
-Láttam, hogy elloptad az orchideát Mrs.Grant kertjéből!! –üvöltött teli torokból. –Ugye, Louis?
Louis, (aki éppen a szomszéd csajt nézte, Rebeccát -20 éves és elég szép lány – ) odakapta a fejét.
-Mi? Aha.
-Na jó. Nekem erre nincs időm! –fordultam sarkon de Monica megfogta a kapucnimat és hátrarántott.
-Na ide figyelj csürhe! Ha nem mondod meg az igazat, akkor elmondom apámnak és sokkal rosszabbul jársz majd. – mosolygott negédesen. Kedvem lett volna felképelni. Ami azt illeti… miért ne?
-Most komolyan azt akarod bebizonyítani, hogy elloptam egy rohadt virágot? Ennyire hülye vagy? –röhögtem az arcába és kitéptem magam a karjai közül. Már elakartam rohanni, de eszembe jutott valami. Hirtelen kivertem Louis kezéből a baguettet.
-Ezt is elmondod apucinak? –vigyorogtam, majd rohanni kezdtem az utcasarok felé.
Lihegve befordultam a sarkon és a nagy lendülettől beleütköztem valakibe. Felnéztem és láttam, hogy a vörös hajú unokatesóm az, Sam. Mögötte egy gurulós bőrönd meg egy Adidas táska. Elég zavartnak tűnt, egy térképet tanulmányozott a kezében összeráncolt szemöldökkel és mikor nekimentem riadtan felnézett.
-Emily! Huhh, már azt hittem azzal a fitneszcicával találkozom össze megint. –fújta ki a levegőt.
-Szia Sam. Mi újság? –kérdeztem cseverésző hangon, mint aki nem most menekült el a Davis tesók elől.
-Hah. Ne is kérdezd! Háromszor tévedtem el eddig, egyszer megkergetett egy kutya, nemrég pedig volt szerencsém megismerni a környék fitneszcégének reklámarcát. Jennifer Davis-t.
-Hát, úgy látszik ma nincs szerencsénk. Én előbb találkoztam a gyerekeivel. –forgattam a szemem.
Ránéztem Samre, aki elég nyúzott volt, elég rendesen kikészítette ez az utazás. Igazából, ő Skóciában él, ezt a „vörös haj, világos bőr” kinézete is megmagyarázza.  Ott is született, mert Anyu bátyja kiköltözött. Minden évben meglátogat minket, és most ő fogja „karbantartani” a házat, amíg mi 1 hónapig távol leszünk.
-Oké…én éppen a boltba indultam, de Anyu otthon van. Tudod merre kell menni? –néztem rá kérdőn. Sam éppen a szomszéd csajt nézte (komolyan mindenki őt nézi!!) Rebeccát, ezért nem hallotta amit kérdeztem.
-Hahóó! Sam! Hol jársz?
-Valahol a szomszédban…-motyogta Sam és nagy nehezen elfordította a tekintetét a lányról.
-Szóval nekem most el kell mennem a boltba tejfölért, de ha te itt befordulsz –mutattam egy utcára- és aztán egyenesen tovább mész, akkor meg fogod találni a házat. –mosolyogtam rá.
Sam bólintott majd maga után húzva a bőröndjét elindult az út közepén.
Én pedig, hát…elindultam a boltba.

Miután hazaértem, az egész napot szinte pakolással töltöttem. Komolyan nehéz feladat egy hónapra összepakolni, mert ha valamit itthon hagysz, akkor nem tehetsz semmit. J
Miután nem tudtam dönteni a kékeszöld és a zöldeskék pólóm között és mivel rajtam kívül 1 nő van a házban, aki meg „nem pazarolja az idejét” ilyen értelmetlen dolgokra, a pakolásom még tovább húzódott, mint gondoltam. Este miután végeztem, lementem a nappaliba megnézni, hogy ki mit csinál. Everard meccset nézett, Sam és Matt videojátékokkal játszott, Anyu főzött…csak a szokásos.
Ezért visszakullogtam a szobámba és leültem az ágyamra gondolkozni. A polcon hirtelen megpillantottam egy kiálló kis könyvecskét. Kíváncsian belelapoztam. Ah. Csak a régi naplóm. Igazából sosem voltam az az érzelmes fajta, aki a naplójába önti ki a szívét, de kinek mondjam el a gondjaimat, ha nincs egyetlen barátom se? Tudom, hogy szánalmasan hangzik, de ez az igazság.  Soha nem is volt.
Ezért hát a naplót is behajítottam a bőröndömbe a többi 500 dolog közé, majd a pakolástól kimerülve rádőltem az ágyamra és elaludtam.