Emily - 4.fejezet

Június 18. Hétfő

Az utolsó nap / The last day

Ahhoz képest, hogy mennyire a sokk hatása alatt álltam, meglepően jól tudtam aludni. Reggelre az agyam felfrissült és most már nem úgy fogtam fel az egész dolgot, hogy egy „őrült gyilkos a mostohaapám”, hanem úgy, hogy „ezt az őrült gyilkost minél előbb le kell leplezni és a hűvösre kell zárni.” Valójában mindent sokkal tisztábban láttam. Persze, ez nem azt jelenti, hogy teljesen hidegen hagy az egész, sőt! A rémület még mindig ott lappangott bennem, de ezt elnyomta a kötelességtudat, hogy meg kell védenem a családomat! Tudom, ez így elég hülyén hangzik, de jelenleg nincs semmi garancia arra, hogy Everard nem fog anyunak esni egy óvatlan pillanatban a konyhakéssel. Viszont a legnehezebb ebben az, hogy nem mondhatjuk el Anyunak. Titokban kell tartanunk, amíg nem szerzünk erősítést. Everardnak nem szabad megtudnia, hogy bent voltunk az irodájában, hiszen akkor kezdődne el az igazi mészárlás.

Megmostam az arcomat és belepillantottam a mosdó feletti tükörbe. Az arcom meglepően nyugodtnak tűnt, és érdekes módon belül is nyugodt voltam. Minden mozdulatomban benne volt a magabiztosság. Szőke hajam az elektromosságtól körbetáncolta az arcomat. Egy rendetlen copfba fogtam és lerobogtam a lépcsőn a konyhába. –Jó reggelt! – mondtam és leültem az étkezőasztalhoz. –Everard? – kérdeztem összeszorult torokkal.
-Gondolom a dolgozószobájában. – felelte anyu és megvajazott egy pirítóst. –Miért?
-Csak kérdeztem.
-Emily, szeretném ha ma összepakolnál. Holnap indulunk. –vigyorgott. De hova is indulunk? Ó,ja. Teljesen elfelejtettem ezt az egész nyaralás izét, annyira lekötött a tegnapi események áradata.
-Sam ma jön ebédre. Szeretném ha addig kész lennétek. Holnap ő visz majd ki a reptérre, és 6-kor indul a gép.
Sam az unokatestvérem. 20 éves és Matthew-al ellentétben, ő egész normális.
-Oké. Fent leszek a szobámban. –pattantam fel a székről, de Anyu megragadta a karomat.
-Inkább menj el a boltba. Nincs itthon tejföl. –nyomott a kezembe egy szatyrot.
-Rendben. Még valami? – forgattam a szemem.
-Ja, igen. Szerinted –halászott elő két pólót a háta mögül – Ez jobb vagy ez?
-Attól függ. Ez a szín megy a szemedhez, de ebben sokkal csinosabb vagy. –mutattam egy kivágott, dögös felsőre. –Miért?
-Everarddal ma bow chicka wowow-t tervezünk –vigyorgott anyu, nekem meg kikerekedett a szemem.
Bow chicka wowow? Ne már! Azt hiszem, ma éjjel nem alszom.
Elindultam a boltba, szép lassú tempóban lépkedtem, beszívtam a tökéletesen tiszta kisvárosi levegőt, ahol a szépen kiépített parkok, és a csicsergő madarak, vagy az út szélére ültetett virágágyások gyakoriak voltak. Itt nem volt bűn, szmog, és mocsok sem. Az egyetlen zavaró dolog ezen a helyen, az utcánk végén lakó Davis család volt. Szinte palotában laktak, arany kerítéssel. Mr. Davis „kőgazdagnál” csak a felesége, Jennifer rosszabb. Na de a fiuk sem piskóta, a játszótéren bolyongó, eltévedt kisgyerekeket veri, szórakozásból. De egyértelműen a család büszkesége, Monica a plázacica.
Éppen elhaladtam a házuk előtt. A távolban két alak körvonalai látszódtak. Egyre közeledtek, így amikor elhagyták az öreg fűzfát, már tisztán kivehető volt az arcuk is. Az egyik egy vékony, magas lány, hosszú barna hajjal, Monica. A másik egy dagadt, alacsony fiú, hátranyalt szőke hajjal és egy baguettel a kezében. Vagyis Louis.
Ha az ember rájuk néz, el sem hiszi, hogy testvérek. Monica inkább az anyjára hasonlít a modell alkatával, Louis meg megkapta az apja géneit, vagyis, hogy ilyen dagadt. Éppen a dombos utcán felfelé baktattak, Monica vadul artikulálva magyarázott valamit, Louis pedig letört egy darabot a baguette-ből és a szájába hajította. Arra gondoltam, hogy most jó lenne elszaladni és befordulni a sarkon, de mire ezt elterveztem, Monica szeme felcsillant és vinnyogó hangon így szólt:

-Nézd csak Louis, ki ez! Mondtam neked, hogy még látjuk ezt a söpredéket a mi utcánkban!

-Már bocs Monica, de van saját nevem is! És mivel 12 éve itt lakom te is pontosan tudod ezt.
-Hah! Nem én lopom a virágokat a szomszéd kertjéből! –ordított a képembe.
-Mi van? –léptem egyet hátra megrökönyödésemben.
-Láttam, hogy elloptad az orchideát Mrs.Grant kertjéből!! –üvöltött teli torokból. –Ugye, Louis?
Louis, (aki éppen a szomszéd csajt nézte, Rebeccát -20 éves és elég szép lány – ) odakapta a fejét.
-Mi? Aha.
-Na jó. Nekem erre nincs időm! –fordultam sarkon de Monica megfogta a kapucnimat és hátrarántott.
-Na ide figyelj csürhe! Ha nem mondod meg az igazat, akkor elmondom apámnak és sokkal rosszabbul jársz majd. – mosolygott negédesen. Kedvem lett volna felképelni. Ami azt illeti… miért ne?
-Most komolyan azt akarod bebizonyítani, hogy elloptam egy rohadt virágot? Ennyire hülye vagy? –röhögtem az arcába és kitéptem magam a karjai közül. Már elakartam rohanni, de eszembe jutott valami. Hirtelen kivertem Louis kezéből a baguettet.
-Ezt is elmondod apucinak? –vigyorogtam, majd rohanni kezdtem az utcasarok felé.
Lihegve befordultam a sarkon és a nagy lendülettől beleütköztem valakibe. Felnéztem és láttam, hogy a vörös hajú unokatesóm az, Sam. Mögötte egy gurulós bőrönd meg egy Adidas táska. Elég zavartnak tűnt, egy térképet tanulmányozott a kezében összeráncolt szemöldökkel és mikor nekimentem riadtan felnézett.
-Emily! Huhh, már azt hittem azzal a fitneszcicával találkozom össze megint. –fújta ki a levegőt.
-Szia Sam. Mi újság? –kérdeztem cseverésző hangon, mint aki nem most menekült el a Davis tesók elől.
-Hah. Ne is kérdezd! Háromszor tévedtem el eddig, egyszer megkergetett egy kutya, nemrég pedig volt szerencsém megismerni a környék fitneszcégének reklámarcát. Jennifer Davis-t.
-Hát, úgy látszik ma nincs szerencsénk. Én előbb találkoztam a gyerekeivel. –forgattam a szemem.
Ránéztem Samre, aki elég nyúzott volt, elég rendesen kikészítette ez az utazás. Igazából, ő Skóciában él, ezt a „vörös haj, világos bőr” kinézete is megmagyarázza.  Ott is született, mert Anyu bátyja kiköltözött. Minden évben meglátogat minket, és most ő fogja „karbantartani” a házat, amíg mi 1 hónapig távol leszünk.
-Oké…én éppen a boltba indultam, de Anyu otthon van. Tudod merre kell menni? –néztem rá kérdőn. Sam éppen a szomszéd csajt nézte (komolyan mindenki őt nézi!!) Rebeccát, ezért nem hallotta amit kérdeztem.
-Hahóó! Sam! Hol jársz?
-Valahol a szomszédban…-motyogta Sam és nagy nehezen elfordította a tekintetét a lányról.
-Szóval nekem most el kell mennem a boltba tejfölért, de ha te itt befordulsz –mutattam egy utcára- és aztán egyenesen tovább mész, akkor meg fogod találni a házat. –mosolyogtam rá.
Sam bólintott majd maga után húzva a bőröndjét elindult az út közepén.
Én pedig, hát…elindultam a boltba.

Miután hazaértem, az egész napot szinte pakolással töltöttem. Komolyan nehéz feladat egy hónapra összepakolni, mert ha valamit itthon hagysz, akkor nem tehetsz semmit. J
Miután nem tudtam dönteni a kékeszöld és a zöldeskék pólóm között és mivel rajtam kívül 1 nő van a házban, aki meg „nem pazarolja az idejét” ilyen értelmetlen dolgokra, a pakolásom még tovább húzódott, mint gondoltam. Este miután végeztem, lementem a nappaliba megnézni, hogy ki mit csinál. Everard meccset nézett, Sam és Matt videojátékokkal játszott, Anyu főzött…csak a szokásos.
Ezért visszakullogtam a szobámba és leültem az ágyamra gondolkozni. A polcon hirtelen megpillantottam egy kiálló kis könyvecskét. Kíváncsian belelapoztam. Ah. Csak a régi naplóm. Igazából sosem voltam az az érzelmes fajta, aki a naplójába önti ki a szívét, de kinek mondjam el a gondjaimat, ha nincs egyetlen barátom se? Tudom, hogy szánalmasan hangzik, de ez az igazság.  Soha nem is volt.
Ezért hát a naplót is behajítottam a bőröndömbe a többi 500 dolog közé, majd a pakolástól kimerülve rádőltem az ágyamra és elaludtam.